Amikor úgy alakult az életem, hogy döntést kellett hozzak arról, hogy hol folytassam a karrierem építését akkor nem sokat teketóriáztam és a lehető legtávolabbra lőttem Új-Zélanddal. Továbbá azt is eldöntöttem, hogy kevés dologra fogok nemet mondani. Megpróbálok lehetőleg mindent IS megtapasztalni. Hiszen ez lenne a lényege a komfortzóna tágításának.
Éppen ezért igent mondtam, amikor a mexikói lakótársam egy hétvégi kirándulásra invitált. Azt azonban a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy rémálom lesz a szépen megtervezett hétvégéből. Szombaton reggel 7 órakkor indultunk el egy 5 személyes autóval 5-en egy 4 órás autóútra. Nem mondom, hogy kényelmes volt, de ez csak egy dolog. Tulajdonképpen ez el is hanyagolható a többi dolog mellett. Az eredeti tervnek megfelelően egy Takaka nevű városhoz közeli azonos nevű hegyet másztunk meg. (több infó itt, angolul: https://en.wikipedia.org/wiki/T%C4%81kaka_Hill) Alapvetően nincs bajom a természet járással, ha tudom, hogy mire készüljek. Itt viszont halvány foglalmam sem volt, hogy mégis mit gondoljak, mire számítsak hogy lesz, mi lesz? Elindultunk az ösvényen, ami egy csodaszép erdőn át vezetett, így alapvetően ez tetszett, élveztem. Egészen addig, amíg a társaság, akikkel voltam el nem kezdett rohanni, engem hátrahagyva. Nem vagyok gyakorlott túrázó, plusz az edzőcipőm sem a legalaklmasabb volt eme feladatra. Hatalmas sziklákon keresztül kellett másszunk, bokrokon keresztül verekedni magunkat. Mindezt úgy, hogy folyamatos rohanásban voltam, hogy ne maradjak le a többiektől, mert telefonhálózat nélkül az életben soha meg nem találnak. Ez a túra, kb 1,5 órás volt. A látvány valóban kárpótolt volna, ha engedték volna a többiek hogy kiélvezzem. De folyamatos rohanásban voltak, nem tudtam kiélvezni amit látok igazából. Ez már eleve elvette a kedvem, sőt nem is igazán társalogtak velem, épp ezért egy megtűrt személynek éreztem magam.
A java még csak most jön. Ez után a bokrokon keresztül verekedős történet után úgy döntöttem, hogy nem szeretnék velük menni a délutáni barlang túrára. Mivel azonban egy autóval érkeztünk, ezért erősen függtünk egymástól. Engem kiraktak Takaka "városkában", hogy csináljak, amit akarok amíg ők barlangásznak. Bementem egy étterembe, hogy egyek egy levest, de itt kb senki nem eszik levest. Nagyjából 2-2,5 óra múlva visszajöttek a városba, hogy felvegyenek és az egy órányira lévő másik kisvárosban lévő szállásunkra elmenjünk. Ez a város egyébként Motueka (infók itt: https://en.wikipedia.org/wiki/Motueka ) Még ez előtt legurottunk az óceánpartra, ami lélegzetelállító volt, de a víz nagyon hideg. Ez még nem is lett volna probléma, ha valaki szól indulás előtt, hogy vigyek magammal bikinit. Nekem valahogy a túrázásnál nem alapfelszerelés a bikini. Így nem igazán tudtam bemenni, megmártózni, csak a lábam dugtam bele. Miután mindenki kipancsolta magát elmentünk, hogy elfoglaljuk a szállásunkat. Csendben jegyzem meg, hogy 4 fős volt a szállás, mi azonban még mindig 5-en voltunk. Így megnyertem a kanapét.
Ezek után az este egészen jól telt, főztünk, borozgattunk, sztorizgattunk, pókereztünk. Szóval csak általánosan jól éreztük magunkat. :) Vasárnap reggel azonban minden olyan megtörtént, amit egyáltalán nem akartam. Egy 3 órás túra volt betervezve, amiben volt egy barlang is. Gondoltam elmegyek a többiekkel, nem akartam 5-6 órát ülni az autóban, vagy valami padon a városban, egyedül.De kb a 15. percben megbántam. A csoport ismét rohant, és teljesen érdektelennek tűntek abból a szempontból, hogy a cosport együtt maradjon. Újramondom az erdőben nincs térerő, így kb lehetetlen megtalálni azt aki lemarad, eltéved, eltűnik. Ismét bokrokon kellett átverekednünk magunkat, sziklák, kis patakok. Csak a szokásos. Majd 45 perc túra után odaérkeztünk a barlang bejáratához. Egyre inkább éreztem, hogy én nem akarok bemenni, több szempontból sem. Sosem csináltam ilyet, és nem feltetlenül szeretném úgy kezdeni, hogy sem felszerelésünk nincs, sem pedig egy olyan támogató közeg, akikben bízom, hogy ha baj van akkor segítenek. Sőt biztos vagyok benne, hogy ha gond lett volna, akkor minden gond nélkül ott hagytak volna egyedül. Ilyen szempontból barlangot csak a filmeken láttam, az életben sosem. Bent tök sötét, nedves levegő, sár és midnen csúszik. Nem tartom magam egy kényeskedő hercegnőnek, de azért az élni akarás ösztönöm elég erős, és bekapcsolt az agyamban a védelmi reflex, hogy ne csináljam. Azonban mivel mindenki bement, így nekem sem volt választásom. Arra törekedtem, hogy maradjunk együtt. Mindenkinek volt fejlámpája, csak nekem nem tulajdonképpen. Így mondhatni, hogy teljesen vakon mentem. Néha hajlandóak voltak egy kicsit odavilágítani, hogy lássak valamicskét, de nem volt jellemző. Rohantak előre, a legkisebb résekbe bemászva. Rajtam meg egyre inkább eluralkodott a pánik, mert úgy éreztem, hogy nem vagyok biztonságban, és a kifelé vezető utat sem találom meg egyedül. Amikor az agyagos sárban bokáig elmerültem és attól féltem, hogy csak a lábam fogom tudni kihúzni a cipőm nem, akkor úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég. Egy életem- egy halálom én befejeztem. Kijövök a barlangból. Szerencsére a csapat egy másik tagja is velem értett egyet, hogy ne kísértsük a sorsot és menjünk ki inkábbm ielőtt baj lesz. Főleg, amikor realizálta, hogy a feje fölött egy több 10 kg-s szikla korábban beomlott és csak egy másik nem túl szimpatikus szikladarab tartja. Nem is fokozom azzal, hogy az utóbbi időben itt a szigeten eléggé gyakoriak a földrengések, ne lett volna szerencsés, ha épp belefutunk egybe.
Ezért kijöttünk a veszély gyomrából. Tényleg nem érzem magam egy paracsomagnak, de halál félelmem volt, és midnenféle dolgot vizualizáltam, hogy mi fog történni. Később rájöttem, hogy valószínűleg az okozhatta a félelmeimet, hogy olyan emberek vettek körbe, akikben egy fél másopercre semm bíztam meg. Persze jogos a kérdés, hogy akkor minek mentem el velük? Meg amúgy is komfortzóna tágítást akartam, hát tessék, megkaptam. Teljesen jogos! De én nem így szerettem volna.
Kicsivel később egy harmadik tagja a csoportnak szintén csatlakozott hozzánk, majd több mint 1,5 órás várakozás után elindultunk vissza az autóhoz. Itt újabb 1 órás várakozás következett, mire a többiek megjelentek. Én persze találtam egy cikket a neten ahol arról írnak, hogy egy túrázónő eltűnk majd meghalt az erdőben és a holttestére 2 évvel később találtak rá. Mondanom sem kell, hogy semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy hazaérkezzünk erről a rémálomról. Senki nem próbált segíteni, hogy esetleg kicsit jobb legyen a helyzet, sőt totál hidegen hagyta őket, hogy amúgy velem mi van. Nem kell páytolgatni, de egy kérdés jól esett volna, hogy jól vagyok e úgy egyébként.
A tanulságot levontam... Soha többé nem megyek ezzel a brigáddal még az utcasarokig sem, nem hogy egy 2 napos túrára. Az miatt pedig nem fogom magam rosszul érezni, hogy nem mentem bele olyan helyzetekbe a barlangban, amiknek nem láttam a végét. Persze, most utólag mondhatjuk, hogy jaj de hát semmi sem történt. De történhetett volna, csupán a vak szerencsén múlott.
Mindenesetre én megtettem, amit tudtam! De jobb a békesség.
A munkáról egyenlőre csak annyit tudok mondani, hogy átkerültem éjszakai műszakba, így éjjel fogok dolgozni szerintem a szüret végéig. Egyenlőre inkább délutános műszak mintsem éjszakás. De március 7-én várjuk az első szőlő beérkezését. Azt követően pedig hamar át fogunk váltani a 12 órás műszakokra. Bevallom kissé félek az éjszakai műszaktól, de túl sok választásom nincs, így kénytelen vagyok megbarátkozni a helyzettel. A lehető legtöbbet szeretném kihozni az adott szituációból. :) Jelenleg a 8 órás munkaidőt hordó mosás, takarítás, fertőtlenítés teszi ki. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan alakulnak a dolgok a továbbiakban.
Illetve a Vincével közös projektbe kezdtünk. Elindítottuk a napló sorozatomat, amelynek keretein belül heti 1x olvashatnak a követők az Új-Zélandi kalandjaimról. (https://vince.hu/kortyok/matua-sauvignon-blanc-viz-zsebradio/?fbclid=IwAR1Syz-JBRB2--QmWTiIkn-Oqc5N_24BEfMiCgndTN1QgJtPtCK_GEv_f98 ) Érdemes belekukkantani szerintem...