Ahogy gyerekként megtanuljuk, egyszer mindennek vége van. A mesének, az iskolának, a rossz időszaknak és bizony-bizony a szakmai gyakorlatnak is. Így a kint töltött közel 3 hónap is a végéhez ért. Franciaország sok mindenre megtanított... Magammal kapcsolatban is, és a jövőképemmel kapcsolatban is sok minden változott. Abban azonban mostmár 1000%-ig biztos vagyok, hogy borászként képzelem el a jövőm. Nem állítom, hogy örökkön örökké a csöveket fogom húzgálni és fejtegetni a tartályokat. Abban azonban biztos vagyok, hogy közvetve mindig is a borvilág része leszek. Idővel egy vállalkozás kiépítése lenne a végcél, ehhez azonban időre, tőkére (anyagi és nem szőlő :D ) és rengeteg tapasztalatra van szükségem.
Tulajdonképpen rengeteg nehézség volt Franciaországban, sok lemondás és sok mindent kellett nélkülözni az eltelt 3 hónap alatt. Ugyanakkor rengeteg mindent megtanultam, a szakmámban rengeteget fejlődtem és azt hiszem ezek a tapasztalatok megfizethetetlenek. Talán ezért is indultam el anno a szüret előtt, hogy átélhessem mindazt amire szükségem van a fejlődéshez. 3 hónapig a komfort zónámon kívül éltem az életem tulajdonképpen. Rengeteg olyan élethelyzettel találtam magam szembe, amelyeknél nem tudtam, hogy na ugyan ezt hogyan oldjam most meg? Gondolok itt például a csövek eltörésére, a mustszivattyú harcának feladására, a tartályból kirobbanó szőlőre és sok sok olyan dologra, amin ma már csak jót mosolygok.
Nem tudom, hogy hova vezet az út, amelyre ráléptem, de azt tudom, hogy most egy jó darabig pincemunkásként (vagy ha úgy tetszik cellar hand-ként) szeretnék dolgozni. Hogy nagyon koszos legyek, hogy lehetőleg MINDEN helyzetet lássak és megtanuljam kezelni ezeket a nehéz helyzeteket. Mert néhány év (vagy akár bő egy év) múlva a saját vállalkozásom elindítva szépen lassan építhessek magam köré egy biztos lábakon és igazi tapasztalaton alapuló, sikeres életet és jövőt. Sajnos ehhez azonban ismét arra van szükség, hogy Magyarországot hátrahagyjam és külföldön folytassam a tapasztalatim megszerzését! NEM, ez most sem könnyebb, sőt talán még nehezebb bizonyos szempontból, mint Franciaország volt. Talán azért, mert annak pontosan tudtuk, hogy hol lesz a vége, hogy biztosan visszajövök. Egyfajta főpróbaként tekintettem erre az európai gyakorlatra. Most viszont Új-Zélandra megyek tanulni/dolgozni/tapasztalni/világotlátni és megtalálni önmagam. Ha előbb nem, körülbelül 1 év után biztosan visszajövök, a vízum miatt is, és persze látogatni is. Ha kint jól alakulnak a dolgaim, akkor lehet, hogy kint maradok, ha pedig nagyon haza vágyom, akkor a kint megszerzett tapasztalataimat beteszem egy csinos kis bőröndbe és számomra szimpatikus repülőgéppel haza röppenek. S bár legyen 20-22.000 km a távolság, ha valahol nem otthonos és nem kellemes, nem kell szenvedni. Bár bízom benne, hogy erről szó sem lesz. Az ezzel kapcsolatos terveimről és szándékaimról majd később.
Most pedig pár szót Párizsról és Bordeauxról. Régi vágyam volt látni Párizst. Azt mondják a szerelmesek földje. Valami erotika tényleg van ebben a városban, valami iszonyat magávalragadó tényleg van. Van egy érzés, amit csak ott érzel, egyszerűen körüllengi az egész várost, mint karácsonykor a süti illat a lakást. Kellemesen melengeti a szíved a francia kultúra, amely miatt legszívesebben te is baguette-al verekednél. A vörösbor este, a pezsgő reggel kötelező, az édes aprósütemények végtelen hazája és egy kultúra, ahol a sajt nem csak egy szendvics összetevő.
Egy ország, ahol aligha értenek meg ha nem franciául szólalsz meg, ahol furcsán néznek rád olykor ha túrista vagy. Egy ország, ahol akkor is tudsz tájékozódni, ha nem beszéled a nyelvet és ahol nem ciki már délelőtt nagytestű vörösbort fogyasztani. Egy kultúra, ahol az utcán sétálva természetes, hogy mindenhol felbukkan az Eiffel-torony fényben pompázó kecses alakja, ahol a szajna partján sétálva még egyedül is romantikus és ahol tényleg normális egy étteremben sajtot és bort kérni. Akkor vagy különc ha valami mást kérsz. Egy népcsoport, akiknek a hagyma nem büdös, hanem nemzeti étel, akiknek nem kell magyaráznom, hogy a Tatárbeefsteak miért nyers és aki nem néz rám bután, ha az étteremben kóstolót kérek a borokból.
Ugyanakkor éppen ez a népcsoport borzasztó sznob, öntörvényű, büszke és makacs. Egyszóval: VÉGTELENÜLFRANCIA. Ritkán érzem azt a visszásságot, amit náluk, attól szép, ami vissza is taszító. Nehéz leírni, ha valaki nem így nézi az országot és ezt a kultúrát. Meg lehet szokni őket és meg is lehet tanulni köztük/velük élni. Hiszen valahol mégiscsak európaiak. Én személy szerint kedveltem őket, néha a nyelvi nehézségek miatt volt pár stresszes pillanat, de azért összességében nagyon szerettem. Sokat kaptam ettől a kultúrától. És el kell mondjam, nem hasonlíthatóak a magyarokhoz, persze nem is akartam hasonlítgatni. Legyenek is csak büszkék, hiszen mégiscsak jól csinálnak valamit ha a világon szinte csak jó dolgok jutnak eszünkbe róluk. (sajt, bor, baguette, macaron). S habár nem beszélek franciául, de ha újra arra vinne az utam büszkén szállnék fel bármelyik vasmadárra, hogy ismét bebarangoljam ezt a furcsa csodát!
Merci Beaucoup France!