Azt hiszem sikerült találnom egy rettenetesen megosztó témát. Van, aki eküszik a külföldi munkavállalásra és van, aki óckodik tőle. Van, aki menekül és van, aki saját magát keresi. Van, aki válaszokat keres soha fel nem tett kérdésekre és van ki önmegvalósítani vagy bizonyítani akar.
Apró de mégis szerető családban nőttem fel. Mindenem meg volt, amire gyerekként, vagy később kamaszként vágytam. Elég sokáig útkereső voltam, sőt talán még most is keresem. Ha nem is az utam, de saját magamat még biztosan. Egészen a húszaséveim közepéig nem is gondolkoztam azon, hogy külföldre költözzek. Ekkor kezdtem el az egyetemet. Ekkor hagytam abba a vendéglátást, és kezdtem el egy irodában, irodavezetőként dolgozni. Itt pedig olyan emberekkel találkoztam, akik abszolút segítettek a szakmai karrierem fejlődésében. Mesélni kezdtek nekem a külföldi munkavégzés lehetőségéről. Helyekről és tapasztalatokról. Majd az otthoni lehetőségekről is meséltek.
Így hamar eldőlt, hogy a kötelező egyetemi gyakorlatot én nem Magyarországon fogom megcsinálni. Abban biztos voltam, hogy Európában, de nem tudtam hogy hol. Végül így lett Franciaország majd Új-Zéland.
Ma már tudom, hogy külföldön dolgozni, mennyire más. És nem csak azért emrt egyedül vagyok, hanem mert semmi sem olyan, mint amiben felnőttem. Persze ez lehet egy kihívás, vagy lehet egy áldás. Ugyanakkor néha átok. Sokan azt gondolják,-megjegyzem tévesen,- hogy külföldön minden könnyű, hogy a kerítés is kolbászból van. (szokták volt mondani). Ez azonabn nem igaz. Itt ugyanúgy kell dolgozni, ugyanúgy vannak fizetni valók és épp olyan drágaság van, mint otthon, Magyarországon. Tekintve, hogy például Új-Zéland egy sziget ide sok mindent importálni kell, ami pedig egyenesen arányosan növeli az árakat. Az orvosi ellátásra itt is heteket/hónapokat kell várni.
De talán nem is ezek a legnehezebbek a külföldi életben. Nehéz, hogy a saját nyelvemen senki sem beszél, egy másik nyelven, hiába beszélem jól az adott nyelvet, nehéz kifejezni magam. A munkám során az idegen nyelven tanulom meg a szakszavakat és minden egyebet. Így magyarul olykor akadnak nehézségeim, ha szakmai kérdés merül fel. Egész egyszerűen azért, mert gyakrabban használom angolul az adott folyamat vagy tárgy nevét. Ez nem egyenlő azzal, hogy elfelejteném az anyanyelvem. De az tény és való, hogy mivel az angolt használom az esetek túlnyomó többségében, ezért angolul álmodok és gondolkozom és néha bizony hamarabb jönnek a számra a szavak angolul. Nem csak a nyelv a nehéz. A másik kultúra. Hogy itt sosem fogok tudni egy jó pörköltet főzni, mert a hús nem olyan mint otthon, a fűszerek másmiylenek és semmi sem ugyan olyan. Óriási távolságok vannak, nincs hármas metró és 76-os trolli. Egyszerűen vagy autó vagy bicikli. Persze, akik nagyvárosba költöznek, ők ezt nem teljesen mondhatják el magukról.
Ami pedig nekem a legnehezebb: távol lenni mindentől és midnenkitől, akit és amit szeretek. A családom és a barátaim hiányát semmi sem tudja pótolni. Sem egy videó call, sem egy családi vagy közös fotó egy szép emlékről. Talán ezért is mennek néhányan haza, mert lássuk be, klassz a külföldön élés, de nem mindenkinek való az ilyesmi. Nem kell feltétlenül szeretnünk külföldet, csak azért, mert az otthon maradottak fröcsögik, hogy mert külföld az jó. Többnyire azonban ezek az emberek, akik csak ezt fújják sosem indulnának el, mert ők csak kifogásokat gyártanak.
Persze az is előfordulhat, hogy el kell távolodni attól a helytől, ahol a mindennapjainkat éltük, mert csak így tudjuk kívülről/távolról szemlélni a helyzetünket és sok esetben segít ráébredni dolgokra és megérteni bizonyos folyamatokat/történéseket. Mert igenis kell bátorság összepakolni és elindulni. De amihez igazán nagy bátorság kell kitartani, mindig, minden körülmények között.